Szomorú vasárnap

2014.03.11.

Egy tavaszi vasárnap délután szép programnak ígérkezett ellátogatni a kígyósi pusztára. Erős viharos szél volt. Lehet, hogy e miatt mozogtak kevesebbet a madarak. Darvakra számítottam, helyettük néhány tőkés récével, dolmányos varjúval találkoztam. Szépek voltak. Táplálék után kutatva és egymást kölcsönösen szemmel tartva haladtunk a pusztán. Az ég tiszta volt, a nap gyönyörűen sütött, a viharos szél nem hozott felhőket, valami mégis beárnyékolta a délutánom.


Mi a természet mi is a természetes? Van erre egyáltalán jó válasz? Vagy rajtunk múlik, mivé tesszük e két szó jelentését, hogyan éljük meg környezetünket és mit tartunk fontosnak belőle? Vannak akik természetes módon, egészen egyszerűen, gyakorlott rutinszerű műveletként szemetüket zsákba pakolva, -vagy a nélkül- sebzik meg kíméletlenül bárhol és bármikor az élővilágunkat. A tied és az enyém is. Érdekes ugye? Tied és enyém. Mert ha az övé is lenne, pontosabban tudná, hogy az övé is, valószínűleg nem tenné. Talán ha képzeletben meghosszabbítaná a kerítését és úgy gondolna az üvegtörmelékére az állati tetemeire, tájidegen, máshonnan származó, jobb helyen komposztálásra felhasznált avarra, az egykor jól szolgáló, de elpusztult végtisztesség nélkül árokba vetetted kutyájára, hogy az a portán belül maradt, akkor lehet, nem tenné. Bár arrébb vitte, mégis itt maradt, itt a közös „kerítésünkön” belül. Beleléphet a saját gyereke, felsértheti lábát a szilánk, bokáját törheti a betontörmeléken bukdácsolva, rossz esetben a szennyből fakadó gyógynövénytől vár majd jobbulást. Ez kell tényleg? Valóban nehéz egy „kerítésben” gondolkodni? Vagy hogy a kapun túl is van élet és élni akar más is, az a más az erdő, a puszta, a folyók, a tócsák és azok népe? Vajon tényleg azoktól kell várni örökkön-örökké a megoldást akik mások után takarítanak? Furcsa megközelítés lenne, ha azon morfondíroznék, hogy még a természetvédelmi terület sem szent? Ezt sem kímélik? De miért is lenne más ezeken a helyeken, hiszen azoknak akik így élnek, ez a természetes, ezt tanulták. Csak az a rossz, ami nekem is fáj? Hmm. Megint néhány mondat amitől semmi, de semmi nem változik, és szól-e olyan dologról amit ne hallanánk nap nap után? Akik járnak településüket körülvevő, könnyen megközelíthető erdő-, bokorsávjaiban nagyon jól tudják és látják, mennyi szennyet pakolunk ki szinte mindenhol. Megkockáztatom: alig lehet olyan település közeli „zöld” terület, fás, bokros rész, ahol ne látnánk szemétdombokat, hegyeket. Kék és fekete zsákokba pakolt olykor foszló lomokat, nem ritkán festék, vegyszer maradványokat, flakonokat.
Nemrégiben láttam egy rövid videót az interneten. Egy kislány, aki talán még soha nem élt át igazán nagy esőt, boldogan nevetve, kezeit égnek tartva, szaladgálva élvezte, ahogyan hull rá a víz, és mindene elázik Családtagjai vették videóra, és próbálták behívni a zápor elől. Mindenki fedél, esernyő alá bújt, ő mégis kint marad, hiába hívták. Boldog volt, felszabadult, valami kis csodát érző és nekünk megmutató pici lény. Kacagott, szinte tapsolt, örült ennek a fantasztikus „eseménynek”, ami elől mi felnőttek legtöbbször menekülünk. Tegyünk azért, hogy majd 20-30 év múlva az ő pici lánya is így örülhessen az esőnek. Vajon tudunk-e még ilyen egyszerű dolognak is örülni, vajon él-e még vágy bennünk a természet puszta létezésének élvezetére, merünk-e megölelni az erdőben egy fát?
Nem lehet, hogy önzőek vagyunk? Nélkülünk a természet létezhet? Talán igen. De tud velünk együtt is lenni, azonban nagyon jól tudja és tudjuk meg mi is: nélküle semmik vagyunk!

Kapcsolódó videó:

« Visszalépés