Franciska az elgázolt cica

2015.07.20.

Nem is tudom, hol kezdjem, talán ott, ahol majdnem véget ért rövidke életem.

Három héttel ezelőtt egy csendes nyári éjszakán egy gyulai kis utca bokrai alatt kuporogtam. Körülöttem tücskök ciripeltek, élveztem a nappali hőség után az enyhet adó friss levegőt. Késő volt már, a színházi előadásnak is vége lett, buliból haza tartó fiatalok sétáltak el mellettem békésen, én csak lapítva figyeltem őket. A gazdis cicák is bebújtak már vackukba, beengedték őket otthonukba. Egyedül maradtam ezen a kisvárosi kis utca csendes estéjén. Még jutott pár falat nekem is a jóllakott kövér szomszéd vacsorájából, melyet kerítésen átbújva csentem el. Sünökkel osztoztunk. Épp az aszfaltról felszálló meleg levegőtől vibráló csillagok fényét nézve azon merengtem, hogy milyen jó lenne, ha mindig nyár volna. Lassuló szempillantásokkal kezdett rám törni az álom, amikor hirtelen nagyon gyorsan erősödő hangot hallottam. Egy pillanat alatt mellettem volt a kétkerekű száguldó ember. A fülsiketítő, utcahosszig elhallatszó éjszakai száguldástól, berregéstől nagyon megrémültem, ugrottam egyet, hogy meneküljek előle, de jajj, épp a kerekei közé. Azonnal elgázolt, a fejem érte az óriási ütés, mozdulatlanul, dermedten, fájdalmak közepette letaglózva terültem el az út közepén. Továbbhajtott. Éreztem, ahogy az orromból és a számból folyik a vér, forgott velem a világ, sírni sem tudtam. A fájdalomtól magam alá pisiltem, de még más is történt, -szégyenlem leírni. Azt hittem, ezen az estén látom utoljára a csillagokat, nem állhatok többé a lábaimra, és nem dorombolhatok már senkinek. Reménytelenül hevertem tócsává nőtt véremben, elvesztettem az eszméletem. Bevittek egy házba a lakók, ott töltöttem következő napjaim, állatorvos járt hozzám egy hétig. Kaptam infúziókat, az állapotom nagyon nehezen és csak kicsit javult. Szondával etettek, itattak, majd néhány nap múlva kézzel tették a számba az ennivalót. Még mindig forgott velem a világ és én is benne. Muszáj volt lenyelnem minden falatot, nem hagyhattam el magam. Bár felállni nem tudtam, mégis úgy éreztem, valami elindult. Egyre tisztábban láttam, egyre jobban hallottam, a mancsommal húztam magamhoz az emberkezeket etetésnél. Jól esett a meleg kecsketej és a sok vitamin. Pihentem és csak pihentem, közben arra gondoltam, biztosan eszébe jutok néha-néha a száguldó embernek és aggódik miattam. Már szurira sem volt szükség, ahogyan teltek a napok, egyre erősebb lettem, elmúlt a fejfájásom, nem szédültem és elkezdtem egyedül enni.
Most már teljesen egészségesen, szinte egész nap dorombolva várom, hogy valaki értem jöjjön, ölébe vegyen és együtt nézhessük kedvenc filmjeit, vagy csak egymást. Mert nekem ez is elég. Óvatos, gyengéd cica vagyok, azt mondják rám, lopakodó. Meg azt is, hogy csodacica. Szeretem, ha valaki lábai mellett lépdelhetek, és hálás vagyok érte, ha a karjaiba bújhatok.
Egészséges vagyok, mint azelőtt, de félek, ha arra gondolok, hogy mi lesz, ha újra kimegyek a szabadba. Kérlek szépen, ha megérintett történetem és úgy gondolod, tudnál a társam lenni, írj és én megyek hozzád! Mostanában csak az ablakon keresztül hallom, ugyan azokat a zajokat. A gyulai kis utcákat bokrok övezik, félve gondolok a kint játszó gyerekekre.

Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan gázolták el a cicát, de tanulság lehet másoknak. Sajnos eddig úgy látszik és hallatszik, hogy csak másoknak, mert az óta ugyan úgy padlógázzal „szakít” a kétkerekű. Vajon megéri száguldani azért, hogy kb. 0,1 másodperccel hamarabb érje el valaki egy kisvárosi kis bokrokkal övezett utca következő kereszteződését? Mert a nyereség csupán ennyi. A veszteség rossz esetben számottevő...

 

 

« Visszalépés