Ők tudják mi a szeretet, de nincs akinek adhatják, nincs akitől kaphatják. Évekig rács mögül szemlélik a "világot", mely rács túloldalán mi állunk, mi emberek, akik miatt ilyen méltatlan, megalázott helyzetbe kerültek. Ha tudsz segíts nekik, hogy szabadok legyenek és akik szabadok, azok is maradjanak!

Főoldal Saját történetek Kaptuk Videók Brutális Törvény Így éreznek ők

Hogy mit gondolnak az állatok, a kutyusok, a cicák? Mit éreznek, mi jár az agyukban, miért sírnak és mi fáj nekik? Az alábbi írásaink talán közelebb visznek! Az első írás jónéhány évvel ezelőtt kelt. Egy kutyamenhelyen jártam, a fejlécben lévő szemek néztek rám. Fotózni szerettem volna, de néhány kattintás után párás lett a "lencsém", és eljöttem... Rács mögött   Milyen szép októberi reggel! Süt a nap, friss a levegő... heverek. Jó így, jó most. Csend van, még a többiek alszanak. Kicsit nyújtózom, megfordulok, hogy a másik oldalam is átmelegedjen. Fejem tappancsomra teszem, érzem a távoli friss, harmatos fű illatát. Milyen jó lenne sétálni egyet, hemperegni a réten, de nem lehet. Ébredeznek a többiek is. Árnyék vetül rájuk... a rács árnyéka. Ők már nagyon régóta itt vannak.   Van köztük egy törött lábú. Megverték, kidobták. Engem nem bántottak, csak idehoztak közéjük, de azt mondták, majd jönnek értem. Meséltem is a többieknek, hogy otthon minden reggel a mamám mellett ébredtem. Jó meleg volt a bundája. Sokat játszottam a testvéreimmel, de aztán a többieket elvitték. Hallottam, hogy gazdit keresnek nekik. Sajnos értem nem jöttek, azért vagyok most itt. Az anyukám szeret és majd jönni fog, ő nem akarta, hogy idehozzanak. Biztos majd az emberek meg fognak simogatni engem is mint őt, és visznek sétálni mint, azelőtt...   Felébredt a töröttlábú, idejött, adott egy puszit. Egy olyan kutyapuszi-félét. Jól esett. Nagyon. Azt mondta tudja, hogy mire gondolok érzi, hogy miben bízom, de sajnos sokan itt öregednek meg a rács innenső oldalán. -Az emberek tudnak rólunk, hogy itt vagyunk?-kérdeztem. -Sokan tudnak, sokan nem. -felelte és hozzátette: -Kistappancsos tudd meg, itt mindenki vágyik valamire, valami olyanra amilyenre te is. Mindannyian szeretnénk valakinek hízelegni, valakinek szeretetet adni, valakihez odabújni, valakit körülugrálni, kergetőzni. Nekünk semmink nincs amit adhatnánk, csak a lelkünk, az igaz barátságunk, és a hűségünk. Az emberek azt mondják ezek fontos dolgok az életben, minket mégis elhagytak, és itt várunk.... Szomorú lettem, megijedtem, sírok. Már nem jó így, nem jó itt. Már nincs csend. Felállok, orrom a rácshoz dugom, a többiek mellettem, felettem. Sokan vagyunk, nagyon sokan... A futó kutya Ősz volt amikor először találkoztunk, már hideg. Felbukkantál, hol erre, hol arra. Róttad az utcákat fáradhatatlanul. Párnacsatáztunk, közénk keveredtél, nem értetted. Szaporán végigfutottál köztünk, fel-felnéztél: lábak, testek, tollak, hangok. Nem értetted, nem értettek..., továbbálltál. Kerestelek, nem találtalak. Aztán egyszer újra megpillantottalak, riadt voltál, menekültél. Mindig menekültél. Éhes vagy? - kérdeztem. Nem válaszoltál, csak futottál, mert futnod kellett. Valaki így akarta. Ha kereslek, nem látlak, ha nem kereslek, felbukkansz, ha felbukkansz, követlek. Mindig követni foglak! Tudom, hogy szükséged van valamire, tudom, hogy szükséged van valakire! Néztelek, és te is néztél, követtelek, te menekültél. Vártam, te messziről fgyeltél. Hívtalak, te nem jöttél... Éhes lettél, fáradt, megtört és elcsigázott. Dermesztő, csontig ható hidegben kopasz bokrok alatt remegtél, orrod bundádba dugva próbáltál percnyi nyugalmat találni. Már tudom, hol alszol, hova menekülsz: oda, ahol nincs ember, mert ott biztos nem bántanak. Szemembe néztél, tudtam, hogy nem hiszel nekem, és azt is, jólesett a vacsora, melyet félve közelítettél meg. Tudtad, hogy fgyellek, érezted, hogy nem bántalak. Hetekig hol voltál? Azt hittem, a zord napokat nem vészelted át, de te megedződtél. Túléltél. Láttalak szomorúan menekülni, füves pusztán feküdni, hogy láss minket, embereket, bármerről is jövünk. Láttam a szemed, és benne kedves, de gyanakvó tekinteted, látom, ahogy az or-szágúton menekülsz, hátat fordítva a világnak. Ősz volt..., már tél van, és te még mindig.. Az akasztott kutya Már több órája annak, hogy leestem a fáról. Szerencsére. Szerencsére? Ha nem estem volna le, most is ott lógnék. Ezt kaptam gazdimtól. Ezt érdemeltem? Fellógatott egy fára és otthagyott. Azt hittem meghalok, véget ér életem, pedig még azt sem tudtam mi van a kerítésen túl. Hát ő megmutatta. Remegtem, féltem és nagyon kértem, ne tegye. Nem értettem miért ez a méreg ,mely áradt belőle. Lehet hogy a cipő miatt? Monták, hogy nem szabad, én mégis eljátszottam, és kilyukadt. Már megbántam, már nem tennék ilyet többet soha, nagyon megfizettem érte. Nyakamon egy zsineggel bandukolok az országút mellett. Nem messze innen az a hely, ahol kiszálltunk az autójából. Szívesen mentem vele, mentem mellette, de éreztem, hogy baj van, nagy baj. Próbáltam a lépéseit követni, próbáltam amennyire a rövid zsineg engedte mellé szegődni. Farkam behúztam, néha felpillantottam, így haladtunk együtt. Kisvártatva feltűnt egy nagy fa előttünk. Meghúztam magam, vagy inkább a félelem lett úrrá. A kaszálatlan száraz fűben csak a tücskök ciripeltek, az autók zaja is alig hallatszott. A nyakamon a hurok megszorult, a fán a zsineg átbukott, a gazdám felkötött egy ágra. Azonnal elment, magamra hagyott. Fulladni kezdtem és ösztönösen mozgattam testem. Hosszú percekig próbáltam szabadulni, míg (a szerencsémnek köszönöm) elszakadt a kötél. Leestem, feküdtem egy ideig. Fel tudtam volna állni, de nem mertem. Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam hol a gazdám, féltem hogy rámtalát és visszarak. A nyakamon óriási seb keletkezett, a kötél belemart, vérzett, mégis a szívem fájt jobban. Nem tudom miért tette ezt velem a gazdám! Nem csináltam semmi olyat, amiért ezt érdemeltem volna! Szörnyű volt látni, és átélni, hogy az, akiről úgy hittem, azért van mellettem mert szeret, egy napon felakaszt egy fára... Csend volt, leszállt az est, a tücskök is elhallgattak. idejöttem az úthoz, hazafele vettem az irányt. Biztos már nem haragszik a gazdim. Én lennék a társa még mindig, nincs nekem máshol helyem.- gondoltam. Madzaggal a nyakamban haladtam, az autók fényszórói a szemembe világítottak. A fehér bundám a vértől átitatott volt. Nem voltam valami szép látvány. Egy autó lassított, kikerült és továbbhajtott. Mi lesz így velem? Már mindnem fáj. Jöttek az autók sorra ezen a forgalmas úton. A fűben haladtam, amikor megállt egy és odajött megadtam magam, az oldalamra feküldtem, nem akartam hogy bántsanak. -Mindet megengedek, csak ne vigyetek vissza a nagy fához! Beszálltunk az autóba, másnap a kórházban ébredtem. Megműtöttek, megszerettek és megszerettetek. Most van egy családom, egy ember családom. Gerinctörés Gazdim aznap reggel kicsit mérges volt. Azt monda azért, mert sokan vagyunk. Sokan? - tűnődtem. Eddig sem voltunk kevesebben, jutott enni mindenkinek. Olyan jó volt a testvéreimmel játsznani, ott születtünk mind a hárman. Mamánk nagyon szép és nagy házörző, már együtt futottunk a kapuhoz ugatni. A tesóm már tudta, hogy nincs maradásunk, mert nagy kutyák leszünk és a gazdánknak nem kellünk. -Hát akkor kellünk másnak, mert egy ilyen fess szörmók, aki még bolondos, de komoly férfi lesz és komoly szívével gyengéden szeret majd, miért ne lelne társra? -gondoltam. De a tesómnak igaza lett. Egy nap reggel beültettek az autóba mindhármunkat. Hosszú kilómétereket utaztunk, nem tudtuk merre járunk. Arra gondoltunk valaki mégiscsak vár minket. Megérkeztünk egy magas kerítéshez. Nem volt ott senki, csak nagy nagy kutyák. Ugattak és mérgesek voltak, amiért jöttünk. Azt kiabálták: "be ne merjétek tenni a lábatokat, mert akkor jajj nektek!" MInden olyan gyorsan történt: kinyílt az autó, a kerítéshez vittek bennünket és egytől egyig bedobáltak. A két testvérem be tudott menekülni egy farakás alá, de én ahogy lehuppantam, épp rosszul értem földet. Futottam volna utánuk, mint ahogy otthon is, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Melső tappancsaimra támaszkodtam, így próbáltam magam vonszonlni. Akkor nem értettem miért, ma már tudom: eltörött a gerincem. A nagy kutyák odajöttek, körbe álltak. Egyikőjük orrával próbált segíteni, de nem ment. Utolsó volt az a reggel, amikor négylábra álhattam? Utolsó nap, amikor izgatottan a farkam csóválhattam? Csak fekszem, és nézem, ahogyan a többiek elszaladnak mellettem. Én is futnék velük, de nem tudok. Voltunk többször orvosnál, átestem egy műtéten. Még egyszer szükség lesz rá és azt mondták, lehet hogy 3 lábam tudom majd használni. Az nagyon jó lenne! Most csak vonszolom magam, szomorú mégsem vagyok. Ha lehajolsz és hozzámbújsz, szemembe nézel, kezed a fejemre teszed, megérted miért szeretnék tovább élni. Megsúgom majd!