Társas magány

2013.07.22.

Clipart fekete volt, kicsi, nagy fülekkel. Orra előrenyúló, szemei érdeklődőek, lábai picik, de fáradhatatlanok. Olyasféle kinézettel, mintha Sajdik alkotta volna. Az utcára „pingálták”, a főtérre. Mély gondolatai nem lehettek, bár erről sosem beszélgettünk. Nem is volt fontos. Jónak lenni e nélkül is lehet. Valami érhette szegényt, valamit „kaphatott”, mert senkit nem engedett a közelébe, mégis mindig a központban volt. Része volt a térnek, szerette a belvárost.

Menetelt, szaglászott, keresett, éhezett. Sokszor összefutottunk, „összesétáltunk”. Ha szomjas volt, a szökőkútból ivott. Hosszan szemezett egy-egy falatért a rekkenő hőségben a kerthelyiségeknél. Sokat volt az emberek közelében, de az egy lépés távolságot betartotta. Ismertük egymást, ha láttam, szóltam neki:
– Szia Clipart, mit szeretnél?
Fülei feszesen az égre meredtek, szoborként állt és várt.
– Gyere, meghívlak vacsorázni, kisöreg! – mondtam, és elindultam vele.

Egy bolt előtt megálltunk, evett, ivott, majd továbbállt. Másfele vitt utunk. Hazafelé megpillantottam, a főtéren egy szökőkút peremén teli pocakkal ült a vacsorázó emberekhez közel. Nem volt egyedül. Vele volt a társas magány…

« Visszalépés